Még nem tudjuk, melyik együttes nyeri Kínában a női kézilabda-világbajnokságot, illetve azt sem, pontosan hányadik helyen végzett a magyar válogatott a tornán, a sportág női szakágának seregszemléje azonban két hét alatt már elegendő muníciót adott az elemzésre.

Mivel középdöntő-csoportjában a magyar csapat az 5. helyre futott be, a december 17-i helyosztón a 9. helyért léphet pályára, az elődöntőkben pedig Franciaország és Spanyolország, valamint Norvégia és Oroszország feszül egymásnak a világbajnokságon. Ha mindezt összehasonlítjuk a 2008-as macedóniai Európa-bajnokság végeredményével, úgy tűnik, mintha megállt volna az idő. Egy évvel ezelőtt a mieink a nyolcadik helyen végeztek, az érmes helyezésekért harcba szállók listája pedig csupán egy helyen változott: Németország kipottyant az elődöntősök közül, Franciaország pedig befutott. Mindezt nem árt kiegészíteni néhány ténnyel: az elődöntőbe jutásért az utolsó fordulókig versenyben volt az egyik ágon Dánia, a másikon pedig Románia és Dél-Korea, nem sokon múlott Angola még jobb szereplése, a svédek és a brazilok be sem jutottak a legjobb tizenkettő közé, a magyar csapat pedig úgy ért el a 2008-ashoz hasonló eredményt, hogy a tornán nem szerepelt különböző, jól ismert okból Pálinger Katalin, Görbicz Anita, Szamoránsky Piroska és Hornyák Ágnes sem.

Mindebből két következtetést vonhatunk le: voltaképpen nem változott semmi. Másrészt pedig: a női szakág pár évvel ezelőttig íródó történetéhez képest minden megváltozott, hiszen immáron nem három-négy csapat hitbizománya a dobogó. Ennek pedig még akkor is csak örülni lehet, ha mindez meg kell, hogy változtassa a magyar női válogatottal kapcsolatos évtizedes reflexeket: ma már balgaság lenne úgy útnak indítani minden év decemberében a lányokat, hogy hozzanak érmet a karácsonyfa alá. Ami a férfiaknál régóta megszokott, ma már a gyengébbik nem versenyeire vonatkoztatva is igaz: ha a végső győzelemre két-három csapatnál több nem is esélyes, a dobogóra akár tíz csapat is odaérhet.

Már nem csak négyen…

Révedjünk kicsit a múltba! A női világbajnokságokon és az olimpiákon egészen a nyolcvanas évek közepéig szinte mindig a szovjet, a magyar és a jugoszláv csapat, valamint az NDK válogatottja osztozott az érmeken. A kelet-közép-európai rendszerváltozásokat kísérő pár évnyi, átrendeződéssel tarkított zűrzavart követően a női kézilabda térképét is újrarajzolták: a kilencvenes évek közepétől csaknem egy dekádon át négy csapat pályázott a legnagyobb eséllyel a dobogóra: a dán, a norvég, a koreai, és – egyetlenként a korábbi nagyok közül – a magyar. 1995-2004 között három olimpia és öt világbajnokság során nevezett négy ország képviselői nyolc aranyérem közül hatot gyűjtöttek be (2001-ben az új orosz éra kezdete, két évvel később pedig a számunkra különösen fájdalmas francia diadal jelentette a kakukktojást a vb-ken), a maradék tizenhat érem közül pedig a dán-norvég-koreai-magyar kvartett tizenegyet tehetett vitrinjébe.

Egy csapatsportág eladhatóságát és népszerűségét alapvetően két tényező határozhatja meg (a benne lévő pénztömegen túl, de a befektetett szponzori hozzájárulás nagysága is e kettő folyománya): 1. hány országban űzik tömegek; 2. hány ország képes világszinten is ütőképes csapatot kiállítani. E tekintetben a kézilabda szeretne vetekedni a labdarúgással, a kosárlabdával, a jégkoronggal, a rögbivel és a röplabdával (utóbbi kettő közül az egyiknek hagyománya nincs Magyarországon, a röplabda nemzetközi sportéletben betöltött jelentőségéről pedig mintha egy szűk kisebbségen túl senki nem venne tudomást hazánkban, a dicső múlt ellenére), és egyre több jel utal arra, hogy sikerrel teszi ezt. A kínai világbajnokság fényesen bebizonyította, hogy egy női vb-9-hely ugyanolyan komoly eredmény lehet, mint egy férfi vb-6. hely, csapatainkat pedig akkor is lehet szeretni és értékelni, ha esélyük sincs a dobogóra.
 

Londonra készülünk

Mert ne kerteljünk, túlzás lett volna a négy közé várni a magyar csapatot Kínában. Még akkor is, ha az eredmények tanúsága szerint az elődöntős spanyolokkal döntetlent játszottunk, a norvégok ellen az utolsó tíz percig derekasan tartottuk magunkat, az olimpiai bajnok skandinávokat legyőző koreaiak ellen már nyolc góllal is vezettünk, de be kellett érjük a döntetlennel, egyedül a román válogatottól elszenvedett 31-25-ös vereség után mondhattuk: ekkora különbség volt a két csapat között. Mindez nem cáfolja, inkább megerősíti a tényt: Mátéfi Eszter keze alatt remek csapat alakul, reményeink szerint Londonra. Ennek a garnitúrának minden problémája ellenére Görbicz játéka nélkül is volt stílusa (ami még hangsúlyosabbá válhat a világklasszis irányító visszatérésével), Herr Orsolya révén kiváló kapusteljesítménnyel büszkélkedhetett (van élet tehát Pálingeren kívül is, ami a 2012-es londoni olimpia fényében üdvözítő, hiszen az extraklasszis győri kapus Sydney, Athén és Peking után negyedszer már aligha lesz ott a játékokon). A magyar válogatott a védekezése egyre inkább összeállt - ez még a korábbi arany-, avagy ezüstös aranykorban sem volt jellemzője csapatainknak - , és olyan kiváló teljesítményeket nyújtó kézilabdázókat láttunk csapatunkban az igazán erős együttesek ellen, mint Zácsik Szandra, Bulath Anita, Kovacsics Anikó és Szucsánszki Zita. Sokan emlegették B-válogatottként a Kínába kiutazókat, ennek ellenére a csapat igazolta a közhelyet: mindig az éppen pályára lépő együttes a magyar nemzeti csapat. A még tinédzserkorú Zácsikék felnőttek a feladathoz, és bár a kérdés, miszerint mire lettünk volna képesek Pálingerrel, Görbiczcel és a többiekkel, ezúttal is történelmietlen, gyanítom: helyezés szempontjából nagyságrendileg sokkal többre nem futotta volna.

A csapat érési folyamatát nem lehet nem észrevenni, a Világkupán a norvégoktól elszenvedett húsz gólos vereség után, a csehek elleni októberi Eb-selejtezőn, hazai pályán kiszenvedett szűk sikertől indulva Mátéfi Eszter két hónap alatt épített föl olyan csapatot, amely a legjobbakkal is képes felvenni a versenyt, így a 2010-es, Norvégiában és Dániában sorra kerülő Európa-bajnokságon is méltán pályázik – hogy meg ne cáfoljuk eddigi mondandónkat – az első nyolc hely valamelyikére. Januárban a férfi válogatott – szintén nem legerősebb összeállításában – Európa-bajnokságon szerepel, és már a csoportból való továbbjutásért is meg kell harcolnia (a francia-spanyol-cseh hármasból egy válogatottat meg kell előznie).  Kéretik jó példát venni a hölgyektől!